Abdul 12 éves volt, amikor el kellett hagynia a háború sújtotta Afganisztánt édesapja halála után. Édesanyjával Iránba menekült, de mivel ott nem voltak megfelelő körülmények az afgán menekültek számára, ezért 15 éves korában rokonai anyagi támogatása segítségével továbbállt nyugat felé. Vele egyidős vagy még fiatalabb utastársakkal utazott Törökországon és a Balkán térségen át. Az út nagy részét gyalog tették meg, miközben egymást támogatták mind fizikailag, mind mentálisan.
Pár hónappal később többezer kilométerrel a háta mögött letartóztatták a magyar határnál, majd egy menekülttáborba vitték, azon belül is egy fiatalkorú menekülteknek fenntartott részre. „Nem tudtuk, hogy Magyarországra érkeztünk. A határőrök a földre parancsoltak minket, de amint megtudták, hogy afgán vagyok és menekültként érkeztem, mindenhol kedvesebben bántak velünk.”
A magyar nyelv megtanulása sok nehézséggel járt számára, de hat hónap alatt sikerült annyira elsajátítania a nyelvet, hogy gond nélkül tudott kommunikálni magyarokkal. Elmondása szerint ha nem kapott volna állami támogatást a nyelvtanuláshoz, akkor lehetetlen lett volna számára az integráció.
Speciális középiskolába járt, ahol a tanulók nagy része vagy menekült vagy menekültstátuszt kért. Ez a befogadó közösség még egy imaszobát is kialakított az épületben, így a muszlim diákoknak nem kellett elhagyniuk az iskolát, ha imádkozni akartak. Abdul érettségi után egy évig turizmust tanult. Most tolmácsként dolgozik több alapítványnál. Jelenleg egy utógondozó otthon lakója.
